Csak ülök és nézek. Nem tervezek többet annál amire szükségem van. Nincsenek terveim, gondolataim. Mindent megélek, de félek. Mindannyiszor amikor vak voltam, vakon vetettem véget mindennek. Akkor eszmélek fel amikor már átélem a történteket. Csak forgolódok és kérdezek. Válaszokat várok, pedig tudom, nem léteznek. Tudni már nem fogom, hogyan kerültem oda, vagy ide. Valahogy eljutottam idáig és csak ez számított. NEM OLVASTAM A SOROK KÖZÖTT. Pedig sosem az számított, hogy épp mit teszek, hanem hogy mi mozdítja izmaim, mi vezeti lábaim. Van amikor nem is érzem, hogy én teszem a lépéseket. Mint amikor lefelé sétálsz egy meredek lejtőn..Minden csak úgy magától halad előre, és nekem nincs beleszólásom. Csak nézem ahogy elsuhan mellettem életem minden perce.

Igazság szerint ez is egy üres buborék volt ami felszáll majd a semmibe. De talán ott pukkan ki ahol épp szükség van rá. Talán rátalál majd ez a pár sor azokra akik a sorok között járnak elveszve, mint én. Sok ez anélkül, hogy ismernél. Tömény és talán savanyú is. De ha ismer valaki, tudja hogy édes mint a méz, csak ez is egy tükör. Magadat kell látnod benne. Mint mindenben, ebben is magadat látod. Magadat látod, ahogy engem véleményezel. Nekem nem fontos, hogy mit váltok ki az emberekből, nekem csak az fontos ami velem kapcsolatos. Csak nyomokat hagyok magam után egy-két úton. Valahol, valaki emlékezni fog majd rám.

legjobb ha nem is olvassa senki, az előzőeket sem. csak gondololatok, érzelmek, manapság nem fontosak az ilyen dolgok.