néha eszembejut, hogy én mit rontok el, és hogy lehetne helyrehozni, általában ez a gondolat vezet odáig, h azt látom mindig-mindenben semmi vagyok, én cseszek el mindent, helyzetet,mindenkit...túl sokat várnék el? magamtól, másoktól és mindenből egyaránt?
én úgy vélem, lehet h ez valami hüye beidegződés és tök értelmetlen amúgy, de mégis úgy érzem hogy az lenne a tiszta h olyat ígérek meg amit tudom h be is akarok tartani, ha már úgy látszik h kevés az esély is rá, de küzdök mint állat a prédáért, nem a látszat miatt, nem-nem, nem azért h más lássa h "óó, mennyi mindent megtettél, nem baj ha nem sikerült, vállveregetés...puszi-puszi..." - 1 nagy pacipélót! azért mert sztem ez így fer, ha beígértem akkor meg is csinálom, ha úgy fest a dolog h aligha sikerül akkor sem adom fel. Másnál meg mehet annyival is, hogy "bocsi"..."most nem sikerült"..."majd legközelebb"... elképzelve ugyanezen mondatokat, szavakat más helyzetbe (más perspektívába helyezés), tegyük fel 1 kaszkadőr helyzetébe, aki mondjuk 50-100 ember vagy valami fölött ugrik át valamivel, (lehet őrültség, ki nem zárható, de beígérte valaminél fogva) - ha nem sikerül akkor ő is azt mondja "bocsi, majd legközelebb" ?! - kicsengettem 30 embert, de legközelebb tuti sikerül ;) :P ?
lehet h több erővel ruháztam fel az emberiséget, és különösen azokat akiket ismerek és szeretek, túl sokat magasztaltam volna őket magamban és másutt? - talán ezért csalódom rendszeresen...régebben többen is emlegették, hogy mennyire társas vagyok, beleérző (empatikus), toleráns...ezek nagyon jól estek, főleg úgy hogy éreztem magamon h ez nem játék, nem megjátszás, hanem szimplán-természetesen jön..mostanába kevesebben...most ez változott bennem? vagy mások változtak, az én hibám vagy másoké, gondolkodtató mi? - néha szükség van ilyenekre is, bár lehet h épp ez a baj, h túl sokat gondolkodom, ahelyett h úgy viselkednék mint azokban az Amcsi filmekben amin rendszeresen röhögünk, h egész sulis időszakban csak pia+drog+kurvák+stricik, aztán apa-anya nagy cége, öltöny-bmw-pénzcsipesz.kezdem azt hinni h ténlyeg így kéne, csak mi jövünk rá későn és ténylegesen a fordított evolúciót éljük, miszerint
- mindig a leghülyébb éli túl - ~~ most nézem, igencsak elkanyarodtam a fő témától *umm
szal, hova tűnt az akarat! az akarás szeszélye, hogy megakarom csinálni.küzdök és teszek érte, nem a "majd holnap, aztán holnap után, aztán 3 nap múlva már nem is kell mert nem időszerű"-szerinti felfogás, nemértem, belefáradtam, az emberekbe akikért mindent odadobnék és ugranék akkor is mikor nem is hallom a kiáltást, csak érzem, h talán 1 picit, most szükség lehet rám. ők hagynak a palacsintában.
van 1 mondás, nem tudom hogy hol hallottam, vagy hogy hallottam e egyáltalán vagy én találtam ki...
~ akit a legjobban szeretsz, akiért mindent oda dobnál - aki legjobban meg tud örvendeztetni - az tudja a legnagyobb fájdalmat is okozni, egyszerre áldás és átok ~
ez furcsa, más elintézi 1 sms-el, vagy 1 bocsival, és utána nem is érdekli mi van, és én érzem magam rosszul, h mit hajtom én az embereket, mit kérek annyit, pedig tényleg csak akkor fordulok kéréssel, ha már magam nem tudom megcsinálni, és ez oly fájdalmas, még nekem van lelkiismeretfurdalásom...de furcsa, mert akármi volt eddig, elkönyveltem h oké, én nem fogok futni más után, ha megbántott, nem adom fel magam, de úgyfest h nekem kevesebb idő is több, szükségem van a szeretteimre, és nem bírom nélkülük sokáig.
nemtudom oyan könnyelműen venni, mégis elég 1 kis öröm nekem és mint 1 boldog kiskutya futok-nyaldosok-pörgök-ugrok vissza, mintha teljesen más személyiség lenne és minden átfordul mint valami Déjvid Kápperfild trükkben.
